2012. február 3., péntek

Emlékképek az akolból...

Csípős, hideg téli nap volt. Emlékszem, akkoriban még délután 5 óráig tartott az iskola, s mikor mentem hazafelé már sötét volt a faluban. Sietősen lépdeltem a hidegben, még az árokba túrt hókupacok sem tartóztathattak fel - pedig ott gyakorta időztem a hazafelé bandukoló gyerekekkel, imádtunk beleugrálni, alagutat fúrni. Na, de ez nem az az este volt. Egy egészen másféle, melyre napok óta vártam. Pár nappal korábban vacsora közben mesélte édesapám, hogy hamarosan itt a telihold, s lassan meg kell, hogy szülessenek az első bárányok. Ilyenkor pár nap alatt rengeteg bárány születik, és egy kisgyermek számára ettől aligha akad nagyobb ünnep! Még aznap ígéretet kaptam, hogy amint megszületnek az első kis jószágok, én is lemehetek este a majorba. - De rég is volt már ez. Akkor volt első éve, hogy hozzánk került a Faluhely. Akkoriban még magyar merinó juhaink voltak, melyek kétszer ellettek egy évben. Január elejére esett az első. No de vissza...

Hát ez volt az az este! Egész nap csak ezen járt az eszem, nem hinném, hogy aznap bármivel is gazdagították tudástáramat az iskolában. Alig vártam, hogy hazaérjek, nem akartam én se átöltözni, sem uzsonnázni... csak repültem volna már lefelé a bárányokhoz. Előbbieket ugyan nem úsztam meg, de csakhamar elindultunk a majorba. Az akol egy hosszúkás deszkaépület volt, régi palatetővel. Örökség volt ez, mely a völggyel együtt szakadt nyakunkba... és így is nézett ki. Középen egy oszlopsor tartotta a gerendákat, melyek a tető gerincét alkották. Orvosilag jellemezve, mondhatni igen erős gerincferdülése volt már e girbe-gurba épületnek. Nem volt ezen egy árva függőleges vagy vízszintes vonal sem. A tetőt tartó szarufák recsegtek a vastag hótakaró alatt, s olyannyira meggörbültek, hogy az embereknek (értsd: felnőtt férfiaknak) le kellett húzniuk fejüket, ha alatta közlekedtek. Az ilyen épületeknek nincs ám magas oldalfaluk, hiszen minek is volna.

Ropogott a hó a lábunk alatt, a kövér hold beragyogta a völgyet. Ilyenkor csendben kell a jószágok elé járulni, hiszen itt pár órája, perce, vagy talán épp e pillanatban is új élet születik! Nem egy koszos istálló ez... ezekben a pillanatokban ez a legszentebb tér. Az ajtó lassan, komótosan, ropogva kitárult... de a gyermek ilyenkor már aligha hall valamit szíve dobogásától. Érzi ő is, különleges helyen van egy magasztos pillanatban.  Úgy léptem be édesapám után a hodályba, mint ahogyan a templomba szoktam nagymamámat követve. Éppen csak keresztet nem vetettem, noha talán illő lett volna. Itt találkozhattam először az élet legnagyobb csodájával, a pillanattal, mikor a világban egy új szikra pattan... új élet születik.

Édesapám lassan világot gyújtott. A betlehemi látványt sosem felejtem el - és valóban, karácsony táján mennyiszer eszembe jut! -,   a puha szalmán egymás mellett feküdt megannyi anya, gyermekével. Egy csoportban feküdtek mind, az elülső etetőnél. Ebben a templomban nem volt márvány, szalma volt, deszkákból ácsolt etető, és megszámlálhatatlan puha, gyapjas lélek. Nem tömjén áradt a levegőből, hanem gyapjúillat, mely az etetőbe hányt lucerna édeskés aromájával keveredett, de szavakkal ezt igen nehéz volna elmondani. Azóta akárhol megérzem ezt az illatot, az akkorát üt lelkemen, hogy emlékeim közül menten kiszakadnak e lerajzolt kép megőrzött pillanatai, és aligha akad indok, hogy meg ne álljak egy pillanatra.

A zsoltárokról még szó sem esett, pedig annak hangja is bevésődik ám... örökre. Egynémely anyjától elkeveredett bárány kezdi meg az éneket, majd az egyedül maradt anyák folytatják... végül mind együtt zengik: "Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embernek". Mi más is lehetne itt, mint jóakarat?! Gyermeki áhítattal néztem, ahogyan édesapám megfogja az aprócska bárányt, anyja alá teszi, s szoptatni kezdi. Ismeri mindüket, tudja melyikőjük türelmes, melyik gondos, jó anya, melyik a fiatal és figyelmetlen. Ahol kell, ott segít. Sokszor éjszakékat töltött lent, mert az anya egész estén át szenvedett, s nem hagyhatta segítség nélkül. Gyönyörű felelősség ez és csodás Isteni képesség az ember kezében... mert ő képes segíteni, minden földi teremtménynek... képes, ha akar. Képes ha szeret. Ha szeret, mindenre képes... és a juhász szeret.

Hosszú-hosszú sorokat tudnék még írni ezekről az estékről... örökre részemmé váltak. Egy gyermek lelke még tiszta és nyitott... mondhatni ártatlan, mint a ma született bárány.





Marius Grozea fotói

Kérlek benneteket, fogjátok kézen gyermekeiteket, unokáitokat és keressetek fel egy ilyen akolt. Nem kell mondanotok semmit... érezni fogják. 


10 megjegyzés:

  1. JóTestvér!
    Tamási Áron, Wass Albert, Móra Ferenc....nem akarlak hozzájuk hasonlítani, csak Ők jutottak eszembe amikor olvastam soraid!
    Ezekre az érzésekre vágyom folyamatosan és látom gyermekeim könnyes szemét is, amikor átéljük eme csodás pillanatokat. Sokat most nem írnék, mert mindketten tudjuk, hogy az életérzésről írsz, ami hajt minket...Ha az én emlékeimet kellene ehhez kapcsolni, akkor mi ezt Nagyapámmal a malacok között éltük át, vagy ahogy felénk mondják,a kisbusik születését! Hasonló érzések fognak el mind a mai napig, amikor megérzem az illatukat, néha furcsán néznek rám a vásárokban, amikor ölelgetem, szagolgatom őket...
    Köszönöm soraid, kívánok magunknak egy ezen értékeken alapuló Világot!
    Áldás!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Legyen úgy! És így is lesz... mert az ember a természet része. Nem több annál, hanem csupán egy porszem benne. De a porszemek sokasága termőföldet alkot, mely ételt és életet ád... Áldás!

      Törlés
  2. Nekem kecskéim vannak de az érzés ugyan ez szeretettel és örömmel várja az egész család a gidákat, és mikor végre közeleg az idő éjjelente óránként megyünk nézni, hogy minden rendbe legyen.Mikor meg születnek a gidák a gyerekeknek is az az első útjuk.Mindennél fontosabb hogy minél előbb láthassák a kis jövevényeket és nevet találjanak ki nekik.Szinte hihetetlen,hogy mennyire lehet szeretni ezeket a kis állatokat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meghiszem azt! Mennyivel gazdagabbak gyermekeid, mint kortársaik. Talán még csak kevéssé látszik, de 10-15 év múlva... Sok egészséget kívánok mindőtöknek!

      Törlés
  3. " A birkák kerek szemére emlékszem, s a tenyérnyi földre, a juhászkunyhóra, hol béke nélkül is béke volt.." - Sinka István verse, valahogy így szólnak a sorok, amik eszembe jutottak. Csodás írás, bárcsak köztük lehetnék!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Keresni kell az alkalmat, s megélni a pillanatot... érdemes.

      Törlés
    2. Az is gyonyoru,amikor elhuzodik az elles,es mar tavasz van ,minden zold,a fu tele van pitypanggal,es a kisbaranyok a hazunk elotti legelon szuletnek.A szomszedunk juhasz,es megengedte,hogy az elso barany,aminek a szuleteset vegigneztem az az en "keresztbaranyom" lehessen.Csodaszep kis fekete-feher joszag volt. Andrea

      Törlés
    3. :-) Bizony gyönyörű, a mi bárányaink is akkor születnek, már friss, zöld legelőre. Mutatok majd róluk képeket idén is.

      Törlés
  4. Nekem a kis borjak jutnak ilyen surun eszembe, volt beloluk egyszer 47. Hihetettlen ahogy mohon esznek , es az a friss tehen tej illatta, puha szoruk. Imadtam oket mikor a kezemet cumiztak:) Ma is elottem van egy kulonos kicsinek az arca, o volt az elso szuletesunk Eleknek hivtak. Sosem feledem, sokaig nem volt velunk sajnos.

    VálaszTörlés
  5. Gyönyörű szavak, gyönyörű írás, csodálatos kép...az élet csodája. KÖSZÖNÖM! Cserba Mónika

    VálaszTörlés